GAZDÁLKODÁS GALÉRIA

GAZDÁLKODÁS | Nincsenek hozzászólások

GAZDÁLKODÁS  KÉPGALÉRIA

CSÉPLÉS az 1930-as években

Kép 12 / 16

CSÉPLÉS az 1930-as években

*Közepes mérethez kattintson a képre!


motivum3

GAZDÁLKODÁS TÉMAISMERTETŐ

Tök alapvetően mindig is mezőgazdasági település volt, az élet ritmusát a földművelés és az állattartás tevékenységei határozták meg. Az írásos emlékek közül is nagy számban kerültek elő a gazdálkodással kapcsolatos emlékek, leírások, összeírások. Ezekből részletesen ismerjük bizonyos korokból, a jobbágybirtokok számát, az adózók neveit, a telkek méretét, a művelés jellegét. (Találnak erről információt a DOKUMENTUMOK között). A településhez Páty irányába jelentős méretű földek tartoztak, a Nyakason szőlőbirtokokkal, illetve erdővel, külső legelőterületekkel rendelkezett.

A XIX. századból ismerjük a termelés módját (háromnyomásos gazdálkodás), hogy a fő termény a búza volt, emellett zabot, kukoricát, burgonyát, káposztát, kendert termesztettek, gyümölcs és zöldségtermesztés is folyt, gyümölcsök közül a szőlő mellett kiemelten a szilváé.  A gabonából a szemet lóval nyomatták ki, a faluban sok háznál volt szérű, általában 1 vagy 2 pár lóval nyomtattak, csak a zsuppnak való gabonát csépelték.

Viszonylag korán, már 1846-ban biztosan vasekét használtak (Vidats-ekék). A vízimalomban, melyet 1813-ig a község bérelt, a termésnek csak egy részét tudták megőrölni, Mányon, Tokodon, Esztergomban őröltettek. Az 1850-es évektől fejlődnek a cséplési eljárások, ekkor már szórórostával tisztítják a szemet.

A járgány, a gépi cséplés közvetlen elődje az 1880-as évektől válik használatossá, megjelennek a vasvillák, fejlődik a trágyázási technika, az 1850-es, 60-as években már számos vasekéről tudunk, megjelennek a Szilágyi-ekék, a vasborona, vas kocsitengely.

1854-ben községi faiskolát telepítenek 3 holdon, tudjuk hogy 1868-ban már 78 csemetét adott el a faiskola. A háromnyomásos gazdálkodást 1910-től váltja fel a modern gazdálkodás.

Az állattartásnak  régi hagyományai vannak a településen, a módosabb parasztgazdák udvarain marhák és a főleg igavonásra használt lovak mellett megfordultak az ökrök is, kecskét, juhot, disznót, baromfit, apróállatot minden parasztudvaron tartottak, érdekes megmaradt tárgyi emlék egy billog, TÖK felirattal ma a Töki Helytörténeti Kiállítóterem darabja.

A régi képeken a Kútvölgyön kacsák, libák pancsolnak, a határban  gémes kútból itatott állatok legelnek.
A töki “Rossztó” -nál már a római korban duzzasztottak  halastavat, és még a török hódoltság idején is fizettek utána a tökiek halászati adót. A Békás-patak egyik legnagyobb esése ezen a szakaszon található. Nem véletlen, hogy vízimalom is működött rajta az 1920-as évekig.

1771-ben  ménes és csorda (rideg gulya) meglétéről tudunk, 1750-ben még több ökröt tartanak mint lovat, a XIX. századra már csak pár nagyobb gazda tart ökröt a lovak mellett.

A legfontosabb haszonállat ekkor a ló, már 160-180 pár igásállat  (350-380 ló) van a településen, de szarvasmarha állománya is 1838-ban már 411 db. Igen jelentős tehát a falu nagyállat állománya, egy jobbágygazdaságra átlagban 4-5 számosállat jutott, tudjuk hogy nemcsak  földművelésre, de fuvarozásra, bérfuvarozásra is használják őket. Az 1828-as összeírás szerint a vásárok alkalmával a zsámbéki és tinnyei zsidók számára fuvaroznak.

 Az 1772-es báránytized összeírás szerint 651 fejős juhot, 568 bárányt tartottak, a reformkori összeírások 100-130 sertést mutattak ki, a nyári időszakban a legelőre, majd a tarlóra hajtották a disznókat, de makkoltatni is jártak az urasági erdőbe, baromfit, csirkét, kacsát, ludat neveltek.

Nyaranta az állatok a község 700 holdnyi legelőjére jártak, a legelőn a község kövezett gémeskutakat készíttetett, összesen kilenc kutat neveznek meg a bírói számadások, ezek közül kettő vagy három a faluban volt, egy pedig Anyácsán. A legeltetést a község alkalmazottai: tehénpásztor, csikós, ökrös, borjús végezték, a csikók nevelése a gyerekek és fiatal legények feladata volt, akik a hegyoldalba hajtották őket legelni.

A széna igen keresett cikk volt, a 60 holdnyi községi rét szénájáért versengtek a gazdák. A község tartotta az apaállatokat, egy csődört, több bikát és kant, ezeket rendszeresen cserélték. 1874-ben már több szarvasmarha van Tökön, mint ló, ekkor még jelentős bevételekhez jut a település a csikók eladásából, később ez eltolódik a borjúnevelés javára. Az 1870-es évektől már szívesebben tartják a kényesebb, de jobban tejelő svájci és bonyhádi fajtákat, mint a “hattyúszőrű” és “villásszarvú” magyar marhát. 1910 körül megalakul a tejszövetkezet, majd megépül a száz éven át üzemelő (ma már nem létező) tejüzem.  Említésre méltó még a gőzmalom, melyet 1883-ban építenek meg.

Kiemelkedő a szőlő és bortermelő  tevékenysége a településnek, a környék mindig is jó bortermő vidék volt. Szőlőkultúrájának hagyományai a római korig nyúlnak vissza. Ezen a területen már az Árpád-házi királyok alatt virágzott a szőlőtermesztés, felvirágzása a középkorban, a premontrei szerzetesrend zsámbéki megtelepedésének idején indult el, a  középkorban  Budára is szállítottak innen bort.

A község egyik legfontosabb növénye a szőlő, 1715-ben már 57 kapást említenek. A töki bor a Nyakas délkeleti lejtőjén, a somosi és a temetői hegyen termett. A szőlőket 1820-ig egy, attól kezdve két hegymester vigyázta, 2-2 szőlőpásztorral együtt. Nagyobb gazdaságokban két prés is volt, egy vagy két pincével, kinti présház (“féhaj” vagy pince) és a belső funduson lévő “kispince”. A bort igen nagymértékben fogyasztották (tudjuk hogy csak a napszám mellé, “napi 1-2 ittze” járt fejenként), a törkölyből pálinkát főztek, az 1830-40-es években 18 háznál volt pálinkafőző üst.

Tökön nagyon sok présház és pince található, ugyanis szinte minden családnak volt szőlőbirtoka.
A  pincesorokon lévő pincék és présházak  szerepe a különböző korokban változott. A török hódítás idején például a falu lakói e pincékben bújtak el. Ma az Aligvárom pincesorán és a Patkó csárda környékén olyan pincék sorakoznak, amelyek némelyike több mint száz éves. A Kissor szépen rendezett, ápolt pincéi között nagy a hasonlóság, de mégis mindegyik más. A lapos tetejű pincék jellegzetes része a színes bejárati ajtó, amely helyenként kovácsoltvassal díszített, helyenként pedig rajtuk a vízszintes csíkozás fölött napsugaras mintázat látható. Emellett érdekes formájúak a pincék oldalán lévő szellőzőnyílások is. A szintén a Kissorról nyíló, Anyácsapuszta felé vezető, Völgy úton lévő pincesor némelyike már-már lakóház méretű.

A töki lyukpincék között van néhány löszbe vájt példány, amelyekhez sem falat, sem boltozatot nem építettek. Sokkal nagyobb számban fordulnak elő olyan lyukpincék, amelyek kőboltozatúak. Ezek úgy készültek, hogy a pince vakföldjét a szükséges mélységig kiásták, majd felhúzták az oldalfalakat, és ezekre építették faragott kőből a dongaboltozatot. A bejárati részt általában támfallal erősítették meg, azon pedig faragott kövekből félköríves vagy szegmensíves kapuzatot építettek. Ilyenek sokfelé láthatók a szőlőhegyen. A legtöbb esetben a lyukpincéhez présház kapcsolódik.

A présháznak Tökön két változata van. Az egyik: felmenő falú, lepadlásolt, manapság cseréppel vagy palával fedett épület. Belső teréből le szoktak választani egy vendéglátásra, borozásra alkalmas helyiséget, a „kisszobát”.

A másik változat: tágas, kőboltozatos helyiség, ez a hozzá kapcsolódó pincénél kétszer-háromszor szélesebb és jóval magasabb. Faragott kőből készült boltozatát vastag földréteggel takarták le. A félköríves vagy szegmensíves záródású kapuzatot, nemritkán a homlokfalat is faragott kőből építették. Az ilyen épület mindig kétszintes. Gyámköveken nyugvó gerendákra szögezett padozat osztja ketté a belső teret.
Az alsó szinten a szőlő feldolgozását végzik, a felső szinten pedig régebben gabonát tároltak, újabban ivóhelyiséget alakítanak ki. Ezt a pincefajtát a présházas lyukpincék Buda vidéki, táji változatának tekintjük. Tökön „kűféhaj”-nak nevezik. Ahol az ilyen pincék szorosan egymás mellé épültek, ott a homlokzatukat hosszú, összefüggő támfallal oldották meg.

Az 1778-as  térképekből azt is megtudhatjuk, hogy Uradalmi Mészáros, Uradalmi Birkász, Uradalmi Molnár, Helységi Tanító, Helységi Lelkész, Helységi Jegyző  is volt a településen. Az 1828-as összeírás már 24 iparost említ a faluban, 19 takácsot, 2 csizmadiát, 1 kovácsot, 1 asztalossegédet és 1 bognársegédet emellett ott van még a  mészáros, a mészárszéket 1813-ig a község bérelte az uradalomtól, a molnár a malomban, melyet szintén 1813-ig a község bérelt. A féléves kocsmajogot a község bérbe adta vagy az uradalomnak vagy magánkocsmárosnak.

A lakosság összetételét, vagyoni helyzetét illetően is pontos adatokat ismerünk az összeírásokból, nemes nincs a településen, a fent említett tisztségviselőkön és az iparosokon (általában a zsellérek közül kerültek ki) kívül a többiek: Telkes jobbágy, ezen belül 2/16-osok, 4/16-osok, 5/16-osok, (fertályosok), 6/16-osok, 8/16-osok, 10/16-osok (féltelkesek), az Urbárium idején van még néhány 14/16-os, később az 1830-as és 40-es években néhány nyolcadtelkes is, zsellérek, ezen kívül időszakosan számos szolgálót, cselédet fogadnak, járnak ide dolgozni a környéki települések szegényei, más református szegények is.  A falu lakosságadatai: 1770: 854 fő, 1806: 1161 fő, 1815: 1290 fő, 1825: 1370 fő, 1839: 1278 fő, 1843: 1316 fő, 1856: 1492 fő

A Nyakas-hegyen bánya működött, az innen bányászott kő nemcsak a falu házainak szolgált építőanyagul, hanem a környéknek termelt, a parlament számos építőköve, illetve a debreceni Egyetemi templom kőfaragványainak egy része is ebből a mészkőből készült. A kőbányát már a XVIII. században művelték,  a község egy-egy évre szóló szerződéssel bérelte az uradalomtól, a munka olyan veszélyes volt, hogy 1768-ban két asszonyra, 1770-ben pedig egy leányszolgálóra zuhant rá a bánya kőpor ásása közben. 1828-ban volt egy gabonakereskedő is a faluban, emellett 1854-ben már működik árvapénztár (szülő nélküli gyermekek elárverezett jussainak pénzét tartják benne, ebből lehet kölcsönt is felvenni), valamint  takarékpénztár is, ekkor a kamat 6%-os, az árvapénztárnál ebből 1% az “árvák attyát” illeti.

Tökön minden krajcár számít, a házasságnál  összeírják a “móringot” (vagyon,vagyontárgy amit a házasságkötéskor kötnek le), kölcsönöknél a testvér kamatokkal együtt követeli jussát, az özvegy “osztályt” (örökség elosztása) tesz gyerekei között, kiköti melyik gyereke “tartozik tisztességesen eltakarítani”, és az “osztályban” kijelöli azt is, aki ágyát, ágybelijét és ruháját örökli. A gyerek pedig “nyugtatót” (nyugtát) ad, ha kikapta (megkapta) azt.

Gyorsan fejlődik, modernizálódik a település: 1928-ban megjelenik a villanyvilágítás, 1932-ben megépül a Kultúrház (Művelődési Ház), 1933-ban megjelenik az autóbuszhálózat, 1934-ben új községház épül, 1935-ben az országos Stefánia Gyermekvédő Egyesület védőnőt küld a faluba.

1940-ben az alábbiakat ismerjük a  településről: Tök községhez tartozik a községen kívül közigazgatásilag még Anyácsapuszta és a “Patakmalom”.  Anyácsapuszta Darányi Kálmán birtoka 1203 hold, a többi része Zsámbékhoz és Szomorhoz tartozik, de közigazgatásilag Tökhöz az egész.  Anyácsapusztán ekkor 132 lakos van, 88 római katolikus, 44 református, a Vízimalomnál 11 tagú molnárcsalád lakik, mind református. A faluban: 2 zsidó szatócs lakik, 4 bevándorolt római katolikus, 10 muzsikus cigány família, ezeken kívül mindenki református. A Református Egyház 2 tanerős népiskolával, (paplakkal, az iskolánál és a kultúrháznál 1-1 tanítói lakással), Kultúrház, Tejszövetkezet, a  Hangya Szövetkezet, Hitelszövetkezet, a Közbirtokosság Legeltetési Társulata, Postaügynökség, Ellenőrző Hivatal található még a településen.
A háziipart: 10 suszter, 2 asztalos, 3 kovács, 1 kádár, 2 bognár, 1 szíjgyártó 2 gépész lakatos 1 szabó képviseli a faluban,  már 6 cséplőgép üzemel. Az 1930-as anyakönyv szerint a falu lakossága: 1299 fő.

 

(Szövegek forrása: Kecskeméti Károly, Betfia László, Kemény Attila)

Üzenet hagyása